Gallai Sándor-Janik Szabolcs (2019),
In: Parlamenti Szemle
Svédország a szociáldemokrata jólét és a politikai stabilitás egyik mintaállama, ahol a politikai intézmények és a kultúra sajátosságai (pl. negatív parlamentarizmus, neokorporatizmus, konszenzusorientáltság) évtizedeken keresztül biztosították, hogy a jellemzően kisebbségi kabinetek is stabilan és proaktívan tudjanak kormányozni. Bár a svéd modell lényegi elemeit konszenzus övezte, a gazdasági válságok és a globalizáció okozta kihívások korrekcióra késztették a kormányokat. Az elit- és migrációellenes Svéd Demokraták (SD) nevű párt helyesen ismerte fel a választók rendelkezésére álló mainstream pártokon túlmutató társadalmi igényt, s választásról választásra bővíteni tudta szavazótáborát. A formáció 2018-as választási eredménye pedig egyenesen arra utal, hogy megszületett egy harmadik pólus a svéd pártrendszerben.
Janik Szabolcs (2021),
In: BLA Doktori Ösztöndíjprogram Tanulmánykötet 2020/2021
Az 1991-ben létrejött visegrádi együttműködés egy sajátos kormányközi platformként működik Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia részvételével. Egy olyan laza, alacsony intézményesültségi szintű keretről van szó, amelyben a mindenkori visegrádi kormányok nemzeti érdekeik egybeesése esetén konkrét politikai és szakpolitikai ügyekben működnek együtt az uniós döntéshozatalban és azon kívül. Jelen tanulmányban kísérletet teszünk egy elméleti keret felvázolására, amelyben minden visegrádi kormány a nemzeti, a régiós (V4) és az uniós politikai arénákat súlyozza saját preferenciái szerint, és meglátásunk szerint ezek egybeesése esetén kerül sor együttműködésre.
Dúró József-Bókay Dóra-Janik Szabolcs (2022),
In: Századvég
A kormányzati stabilitás népszerű kutatási terület a politikatudományban, azonban a tárgyban eddig született munkák többsége Nyugat-Európára koncentrál. A hagyományos megközelítés az intézmények, a választási és pártrendszerek hatásával, illetve egyéb tényezőkkel magyarázza a kormányok stabilitását. Kutatásunk keretében a visegrádi országokban regnáló kabinetek tartósságát elemeztük a demokratikus átmenettől napjainkig. Vizsgálódásunk során két kérdést igyekeztünk megválaszolni: (1) milyen okokból ér véget egy kormány megbízatása idő – vagyis a soron következő választás – előtt; illetve (2) milyen típusú kormányok töltik ki nagyobb eséllyel a mandátumukat. Az elemzés során új kormánynak tekintettük a közjogi értelemben annak minősülő kabineteket, élettartamukat pedig a kormányon eltöltött napok számában határoztuk meg. Kutatásunk eredményeképp a stabilitásra ható tényezőket négy nagyobb csoportba tudtuk besorolni: (1) koalíción belüli feszültségek; (2) parlamenti bizalom hiánya; (3) miniszterelnök támogatottsága saját pártján belül; (4) egyéb exogén tényezők. A domináns és centrum pártok elméletét alkalmazva (Nikolényi, 2004) nem rajzolódott ki szignifikáns összefüggés az egyes kormánytípusok és a kormányzati stabilitás között.
Janik Szabolcs (2022),
In: BLA Doktori Ösztöndíjprogram Tanulmánykötet 2021/2022
Az európai integráció a politikatudomány és a nemzetközi kapcsolatok egyik kiemelt kutatási területe az 1950-es évektől. E kutatási program keretében olyan átfogó elméletek igyekeztek feltárni az integráció mozgatórugóit, mint a (neo)funkcionalizmus, a liberális intergovernmentalizmus és a posztfunkcionalizmus. Ezek közös vonása, hogy az integrációt pozitív folyamatnak tartják, a válságokra pedig azt veszélyeztető tényezőkként tekintenek. Azonban a posztfunkcionalizmus meglehetősen pesszimista a másik két nagy irányzattal összevetve, mert képviselői szerint a krízisek nem csupán megakaszthatják az integrációt, de adott esetben dezintegrációhoz is vezethetnek. Az elmúlt másfél évtizedben a kontinenst is érintő válságok egyike volt a 2015-ös migrációs krízis, amely több tekintetben visszaigazolta a posztfunkcionalisták elméleti alapvetéseit. Jelen tanulmány célja, hogy a három említett iskola rövid bemutatását követően tesztelje azok premisszáit az európai migrációs válságon. Vizsgálatunkból kiderül, hogy mindhárom nagy elmélet releváns magyarázóerővel rendelkezik: a neofunkcionalizmus a szupranacionális (uniós) intézmények aktivizmusát, az intergovernmentalizmus a tagállami kormányok eltérő érintettségéből és érdekeiből fakadó kooperáció és konszenzus hiányát, míg a posztfunkcionalizmus a bevándorlás és menekültügy tagállami szintű átpolitizálásából előálló integrációskudarcot magyarázza elsősorban.
